Az ember általában idealizál, ha szeretetről hall. Azt gondoljuk, hogy az egy tökéletes állapot, amikor minden a legnagyobb rendben van, a kapcsolataink problémamentesek, legyen szó akár szülő-gyerek, akár baráti vagy párkapcsolatról. Mindez a „valamit valamiért" elven alapul, mert akár kimondjuk, akár nem, úgy gondoljuk, hogy akkor van rendben minden, ha mind a két fél egyformán viselkedik benne, ugyanúgy szeretik egymást, és egyformán akarják ennek az idilli állapotnak a fenntartását.
De egy igazi kapcsolat egyértelműen nem ilyen. Nem azért, mert az egyik fél rosszabb lenne a másiknál, hanem mert megeshet, hogy épp egy nehezebb időszakot él át, gondjai, bajai vannak, amit talán mégsem tud beszélni a párjával, csak magában forgatja azt. A másik fél persze érzi, hogy valami nincs rendben, gyanakodni kezd, figyeli a másik lépéseit, annak meg más sem hiányzik, mint a keresztkérdések. Ki a hibás? Egyikük sem. Az első fél egyszerűen nem tudja megosztani a gondját, a másik pedigfélti a szeretetet.
Az igazi szeretet áldozatát mégis szülőként ismerhetjük meg. Csecsemőnkkel éjszakákon, heteken vagy hónapokon át maradunk fenn, hogy álomba ringassuk, megnyugtassuk, tápláljuk. Aztán órákon át mászkálunk vele négykézláb a földön. Lovacskák vagyunk, ha kell, babázunk, legózunk, este pedig sokszor hamarabb elalszunk mese közben, mint a még mindig igen élénk csemete. Rohanunk az oviba, onnan az iskolába. Itt aztán már elkezdődnek a súrlódások is, nehéz eldöntenünk mennyi az, amennyit ráhagyhatunk a gyerekre, és mikor utasítsuk rendre. Kamaszkorban eljuthatunk oda is, hogy esetenként mi hallgatunk el, csak hogy lenyugodjon, ha látjuk, hogy a hormonok és a lázadás már nagyon feszítik.